g+1 facebook like   Bejelentkezés  |   Regisztráció  

Ha száz esztendővel ezelőtt történik a Nyírő-ügy, a székelység nem tűrte volna ilyen csendben. Az is igaz, hogy a székelységnek meg kell adni a kezdeményezés jogát, mert akkor elvei mellett kitart, s ha parasztként emlegetik, joggal lázad, hisz e nép mindig szabad volt. Dr. Egyed Ákos professzorral, a Magyar Tudományos Akadémia tagjával a Gyergyószentmiklóson tartott Nemzetközi Történész Konferencián beszélgettünk.

 

– Dr. Egyed Ákos visszajáró vendég a történész konferenciákra. Miben látja annak jelentőségét, hogy egy kis székelyföldi város évtizedek óta helyet ad egy ilyen horderejű rendezvénynek?

– Van egy jelentős érdeklődés a múltunk iránt, van egy ember, dr. Garda Dezső tanár, aki szívén viseli ennek a megszervezését, és kialakult egy olyan történészcsoport, amely szívesen jön a konferenciára, mert úgy látja, van értelme. Az előadásokra mindenki hoz valami újat, királyokról új képet rajzoltak fel az előadók, más látószögből is megismerhetjük őket; Magyarország történetéről tudunk meg újabb részleteket, s erre az itt élő székelységnek szüksége van. A székely történelem a magyar múltnak egy egészen sajátos területe, ez a magyar fának egy kis ága. Tele van olyan kérdésekkel és tanulságokkal, mint például: mi a magyarázata annak, hogy a székelység 1000–1100 éve, amióta nyomon tudjuk követni, meg tudta őrizni az ősi szállásterületét úgy, hogy 75–80 százalékban most is többségben van. Ezt Erdélyben csak a székelység tudta megtenni, s annak a kutatása, hogy milyen tényezők határozták meg, ott van a történelemben. Annak idején, mivel a magyar királyság területén sajátos funkciót kaptak, határőrzést, részvételt a magyar királyság, majd erdélyi fejedelemség hadseregében, magyarázat lehet: a katonai funkció a jogforrása a székely szabadságjogoknak. Azért voltak sajátos szabadságjogai a székelységnek, mert a hadiszolgálattal lerótta a véradót, ennek fejében nem kellett egyéb adót fizetnie, és nem volt jobbágy, szabad volt, mint katona.

– Változtak az idők, szolgálni a hazát, meghalni érte – már nem mond semmit a mai fiatalnak. Mégis a székelység szabadságjoga, múltja hogyan adhat erőt a közösségeknek, hogy megmaradjon a székelység továbbra is többségben?

– Az a tény, hogy ezer éven keresztül sikerült nekünk megtartani a Székelyföldet, ez önmagában óriási erőt adhat, és az is fontos tényező, hogy a székely múlt egy egészen sajátos történelem: ez is a székely identitást szolgálja. A székelység mindig is büszke volt szabadságjogaira, arra, hogy mindig szabad ember volt, még néha túl büszke is.

Az, hogy meg tudta őrizni a szállásterületét, ma a szülőföldet, ez kivételes adottság és teljesítmény. Eleget tudott tenni annak a szerepnek, amelyet annak idején a magyar királyoktól a székelység kapott. Valamikor fiatal koromban írtam egy könyvet a századforduló erdélyi parasztságáról. Szülőfaluban azt mondja egy idős ember, hogy Ákos, mi nem vagyunk parasztok, mi szabad emberek vagyunk. Akkor még olyan felelős volt a tudata a székelynek. Mondtam is, az erdélyiekről írtam, a székelységet csak említettem, mert tudtam, a székely nem paraszt, ez a szó a jobbágyot és a zsellért illette valamikor.

– Mintha az évszázadok során a makacs, a ragaszkodó székely lemondóbbá, vagy mondjuk inkább óvatosabbá vált volna. Az autonómiáról is mintha csak utópiáról beszélne, nem hiszi igazán, hogy megvalósítható…

– A székely autonómia egyik sarkalatos pontja, hogy választott vezetői voltak a székelységnek, a másik pedig, hogy törvényhozó joguk volt. Saját törvényeik voltak. Még a XIX. század első felében, perekben találok olyan részt, amely az ősi székely törvényre hivatkozik. Azt mondja, hogy a székely ember, még ha király ellen lázadt is, fejét elveszítheti, de a vagyonát, a földjét nem. Azt vagy a család, vagy a rokon, s ha egyik sem volt, a szomszéd örökölte. A királynak nem volt joga elvenni a székely földjét. Ez kivételes: itt nem volt királyi jog, nem telepíthetett be másokat, s nem vehetett el semmit 1562-ig. Akkor, mert hozzá kezdtek nyúlni a székely jogokhoz, egy nagy felkelés volt, aztán behozták a feudalizmust, itt a jobbágyosítás nagy méreteket öltött, de szerencsére sosem akkorát, hogy a székelyek többségét eljobbágyosítsák. Ma nem hisszük az autonómia lehetőségében, mert sok a tapasztalatunk. Valahogy a többségi lét itt, Székelyföldön olyan, hogy az ember belenyugszik a sorsába, azt mondja, ez nem is olyan rossz, miért változtatnánk? Nem így van, mert autonómia esetén jobban körvonalazódik a megmaradás lehetősége, az autonómiában meghatározzák az emberek jogait, a központi hatalomhoz való viszonyát. Az autonómia feltétele, hogy akarni kell. Az akarat nem elég erős sajnos, a székelységben, másrészt pedig ott van az állam, amelynek bele kell egyeznie ebbe. Márpedig ha az Európa nyugati részein lévő autonómiákat vizsgáljuk, azt mondjuk, ott, ahol kivívták, sokkal jobb a helyzet, tisztázták a jogokat, viszonyokat, s azon túl önigazgatás van. Én székely vagyok, s biztosan tudom: ezt akarni kell. Kolozsváron élek, s meg kellett tapasztalnom, amint egy 70 százalékban magyar városban 18 százalékra csökkent a magyarság. Nem is szeretnék arra gondolni, hogy egyszer a Székelyföldet is ilyen átalakulás éri.

– Az akaratszegénység, az elvándorlás elvezethet-e odáig, hogy a székelység feladja ősi szokását, megtörik?

– Kétségkívül van egy ilyen veszély, egy ilyen törekvés. Azt látom én a legnagyobb veszélynek, hogy a székely, nem is lassan, abbahagyja az ősi foglalkozást: a földművelést, kisipart, állattenyésztést, erdőgazdálkodást. Ez fellazítja a falut. Mert a faluközösséget a családi gazdaság kötötte helyhez, s a családi gazdaság, ha szegényesen is, de eltartotta még a sokgyermekes családokat is évszázadokon keresztül. Most azt látjuk, hogy sokszor még a kertjét sem műveli meg az ember, mert ugye, fogyasztói társadalomban élünk, mindent meg lehet venni, s akkor mi értelme a termelésnek? Nem így van! Ki tudja, milyen világ lesz egyszer, amikor arra fog szorulni az ember, amit ő megtermelhet. A világ, látjuk, változik, az unió szétbomolhat, jöhet egy természeti katasztrófa, s akkor nem alapozhatunk egyébre, mint a család által előállított javakra. Tehát a földet, a családnak biztonságot adót és részben önellátást biztosítót, feladni egy óriási hiba. Úgy látom, a politikum sem segít abban, hogy tudatosítsuk a székely emberben: állj meg, hisz ezer esztendőn keresztül a föld téged eltartott, most ne hagyd ott. Veszedelmes, mert ha a gyermek nem tanul bele abba a családi rendszerbe, hogy mindenkinek megvan a saját feladata a gazdaságban, ha nem ássák fel a kertet, megszakad a folyamat, többet visszafordítani nem lehet. Arról is beszélni kell, hogy van-e szándék a székelység szétrobbantására. 1918-tól ez fennáll, most is, csak más módszerekkel. Az elvándorlás pedig helyet csinál egy betelepítésnek. Inkább műveljem meg itthon a földemet szabad emberként, mint hogy elmenjek Spanyolországba epret szedni, hányódni, szolgának. Lemond a földjéről, lemond az autonómiáról. Ezt nevezzük önfeladásnak.

– Mi lett volna, ha a száz évvel ezelőtti székely közösségben történik meg az, ami most a Nyírő temetése kapcsán?

– A székelyek sokszor fellázadtak, ha jogaikhoz hozzányúltak. Ami a Nyírő-temetéssel történik, az borzasztóan szomorú. A jobbérzésű román írók is azt kérdezik, miért csinál a politika ebből ilyen visszataszító eseményt. A székelység száz éve másként állt volna az ügyhöz, erőteljesebben tiltakozott volna. De az is igaz, hogy egy ilyen nagy eseménynek egy kicsit alulról is jönnie kellett volna. A székely szabadság olyan volt, hogy a székely ember tudta, őt mi illeti meg. A közösségi jogok folytán elvárta, hogy ő döntsön. Jöhetett egy gondolat felülről, de annak a kivitelezésébe bevonták az egész közösséget, hadd érezze magáénak. Ez nem kritikaféle, hanem a székely mentalitást látva, el kell fogadni, hogy a székely egy szereplő entitás, döntési jogokkal bírt, és élt ezekkel. Mert a székely sosem volt paraszt; a székely szabad ember.

Balázs Katalin

Gyergyói Hírlap


Hozzászólások

Copyright © 2015 Autonomia.ro