Előző írásomban (Krónika, 2012.IV.13.) ugyan elég bőven szóltam a témáról, de távolról sem merítettem ki azt teljes mélységében. Ugyanakkor a MOGYE ismét előtérbe került, hisz az Ungureanu kormány bukása (valamennyire mindenképp) összefüggésben van azon határozattal, amivel új kart hozott létre az egyetemen. Kaptam olyan - bevallom jogos - kritikát is, hogy nem elég feltárni a helyzetet, mert az önmagában nem old meg semmit. Jelen írásom célja tehát elsősorban annak a megvizsgálása, hogy mit is kell tenni azért, hogy a magyar nyelvű oktatás helyére kerüljön az orvosi egyetemen.
Az oktatási törvényről röviden elmondtam már pár dolgot előző írásomban, de a helyzet pontosabb megértése érdekében most visszatérek rá.
Elsősorban fontos tisztázni, hogy a sokat dicsért új oktatási törvény lényegében kizárja az önálló magyar egyetem létesítésének a lehetőségét. A 135. cikk ugyanis azt mondja, hogy nemzeti kisebbségek számára az egyetemi oktatás a multikulturális egyetemeken zajlik, illetve olyan egyetemeken, ahol létezik a kisebbség nyelvén oktató kar, "vonal", avagy program. Némi jogi csűr-csavarral ez utóbbiba ugyan bele lehet magyarázni azt, hogy ennek alapján létre lehet hozni olyan egyetemet is, amin kizárólag magyar karok vannak, de a román jog-értelmezés és gyakorlat eleve igen restriktív, az az elv dominál, hogy csak azt szabad megtenni, amit a törvény megenged.
Ugyanezen cikkely ad magyarázatot (vagy kifogást?) arra, hogy miért román-magyar-angol kart hozott létre a kormány Vásárhelyen, ugyanis a multikulturális egyetemeken csak kisebbségi nyelven oktató 'részleg" vagy "vonal" hozható létre, kar nem. S hogy akkor miért nem "részleget" vagy "vonalat" hoztak létre? Egyszerű: azért, mert a kormány csak egyetemet vagy kart hozhat létre, semmi mást nem. Ebből is látszik, hogy az Ungureanu kabinet által választott eljárás minden, csak nem megoldás, hisz a kiinduló helyzet az volt, hogy létezett egy vegyes kar, ahol a románok foggal-körömmel védték a "nemzeti érdeket", s ott tartottak be a magyar tanároknak és diákoknak, ahol csak lehetett. A tavaly életbe lépett új törvény annyi újat hozott, hogy a vegyes karokon különálló magyar tanszékeket kellett volna létrehozni, amelyek az egyetem szintjén egy magyar tagozatba szerveződve némi esélyt adtak volna arra, hogy megszűnjön, vagy bár csökkenjen a magyarok diszkriminációja. Minekutána az egyetem román többségű vezetősége erre nem volt hajlandó, a kormány létrehozott egy újabb vegyes tannyelvű kart, ahol borítékolható, hogy minden ugyanúgy alakul, mint a már meglévő karokon, hisz igen nehéz elképzelni azt, hogy az a vezetés, amelyik a régebbi karokon nem akarja létrehozni a magyar tanszékeket, az új kar esetében megtagadja önmagát, s létrehozza azokat. (Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy ezzel ugyanígy tisztában voltak a kormányt megbuktató párt-szövetség vezetői is, ezért joggal feltételezhető, hogy mindössze ürügyül használták fel az általuk kárhoztatott kormányhatározatot, az igazi ok egészen más volt. Például az, hogy féltek, hogy Mihai Răzvan Ungureanu annyira megerősödik őszig, hogy komolyan bele tud majd szólni a parlamenti választás végeredményébe, netán áthúzza számításaikat.)
Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ugyan a törvény végén hosszú definíciós-lista van, ahol megmagyarázzák a használt fogalmakat, abból a "részleg" és "vonal" hiányzik, így nincs meghatározva ezek pontos jelentése, főleg ami a létrehozásukat és hatáskörüket illeti. Ez újabb érv amellett, hogy igen gyenge eszköz a magyar oktatás szempontjából ez a törvény.
Nézzük most a helyzetet az egyetem oktatói és diákjai szempontjából, mert ez is kellőképpen bonyolult.
Igen nehéz eldönteni azt, hogy van-e jelenleg érvénye chartája az egyetemnek. Ha ugyanis a törvény vonatkozó előírásait nézzük, óhatatlanul ismét a hínár szó jut eszünkbe.
A felsőfokú oktatás esetében a törvényesség őre a tanügy-minisztérium, addig el, hogy ha rendellenességet talál, még büntetni is joga van. A román oktatók és diákok által sűrűn emlegetett egyetemi autonómia sem abszolút, az ugyanis - kivételesen - teljesen egyértelműen le van írva, hogy az egyetemi autonómia fizikai megtestesülése az intézmény chartája, amit mindenféle politikai, ideológiai meg egyéb befolyásoktól mentesen fogalmaz meg az egyetem szenátusa, de az érvényben levő törvények szigorú betartásával. Hurrá mondhatnánk, főleg ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy a charta elfogadásának előfeltétele a tanügyminiszter előzetes "rezolúciója", amit az akkor fog megadni, ha a charta összhangban van a törvényes előírásokkal. Igen ám, de most jön a kiskapu: ha a miniszter nem válaszol a szenátus kérésére harminc napon belül, akkor az úgy értelmezendő, hogy hallgatólagosan igen. Erre hivatkozik az egyetem vezetősége, s mivel ezeket a "rezolúciókat" nem teszik közzé a hivatalos közlönyben, ezért igen nehéz eldönteni, hogy ez igaz-e, márpedig ettől függ a válasz arra a kérdésre, hogy van-e törvényesen elfogadott chartája az egyetemnek, illetve hogy van-e törvényes rektora (hisz a választás csak akkor tekinthető törvényesnek, ha az érvényes charta alapján szervezték meg). A sajtóban ugyan olvashatóak voltak olyan hírek, hogy a minisztérium elfogadta az új chartát, azzal a megjegyzéssel, hogy azért még ki kell egészíteni az új karra vonatkozó előírásokkal, illetve hogy jóváhagyta az új rektor kinevezését is, de mindkettő jogi nonszensz, egyrészt azért, mert ilyen jogköre a minisztériumnak nincs, másrészt meg egy dokumentum vagy törvényes vagy nem, alkudozni csak a piacon lehet, egy jogállamban nem. De hadd tegyem azonnal hozzá, hogy Romániában bármi megeshet, tehát az is, hogy ezek a sajtóhírek igazak.
No de ha elfogadjuk hipotézisként azt, hogy most már van az egyetemnek törvényes chartája és rektora, illetve hogy az új kart létrehozó kormányhatározatot sem támadja meg senki bíróságon, máris ott a következő két bökkenő (melyeket a román tanárok kéjes és gúnyos mosolyok közepette szoktak emlegetni):
1. Kik fognak az új karra járni? Netán átiratkozik az összes magyar diák a régi, vegyes tannyelvű karról az új, szintén vegyes karra? Miért tennék? A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy egy részük átiratkozik, másik részük marad, ami azt eredményezi, hogy a régi karokon romlik a magyar diákok aránya, az új karon pedig igen kevés lesz a diák. Szintén román tanárok vetik fel azt, hogy jobb lenne, ha azok, akik már elkezdték tanulmányaikat, maradnának a helyükön, s az új kar nulláról indulna, azaz idén indulna egy első évfolyam (már ha sikerül előkészíteni a felvételit, hisz az új kar még csak papíron létezik), s úgy fokozatosan telne fel diákokkal. Ez persze nem akadályozná meg a régi karokat, hogy szintén hirdessenek meg magyar helyeket, ami által tökéletes lenne a káosz.
2. Ha a meglévő karokon létrehozzák a külön román- és magyar nyelvű tanszékeket, az egyszerű belső szervezési kérdés, ellenben egy újonnan létrehozott kart akkreditálni kell. Ez pedig azzal jár, hogy ugyan tanulhatnak ott a magyar diákok magyarul, államvizsgázni egy akkreditált egyetemre kellene elmenniük, de magyarul oktató orvosi egyetem nincs több az országban, tehát várhatóan románul kellene majd vizsgázniuk. Sőt, ad absurdum az is megeshet, hogy azok, akik átmennek az új karra, az ország másik sarkában és románul államvizsgának, míg azok, akik maradnak a régin, államvizsgázhatnak továbbra is Vásárhelyen és magyarul.
A diákokhoz hasonlóan a tanárokat is választás elé állíthatja az egyetem soviniszta vezetése, hadd döntsék el, melyik karon tanítanak. Ha ezt kellőképpen keverik, akkor olyan helyzetek állhatnak elő, hogy egyik karon vannak magyar diákok, de nincsenek magyar tanárok, avagy pont fordítva.
Nem folytatom tovább, mert gondolom ennyiből már világosan látszik, hogy az oktatási törvény hiányosságai, a román jogrend furcsaságai, illetve az egyetem román oktatóinak és vezetőinek nyílt magyarellenessége egy olyan elegyet alkot, ami a magyar oktatás megerősödésének, önállósodásának - hogy finoman fogalmazzak - nem kedvez. Ilyen körülmények között kétséges arról beszélni, hogy mi lesz a sorsa rövid távon az új karnak. Az ellenben nagyon valószínű, hogy idén nem rendeznek rá felvételit, s ha netán mégis, az csak a kavarodást, a homályt fogja erősíteni.
S akkor nézzük most azt, amiért ebbe az írásba belefogtam:
Mit lehet (vagy sarkosabban fogalmazva mit kell) ebben a helyzetben tenni?
Habár köztudott, hogy minden hasonlat sántít, mégis azzal kezdem, hogy felelevenítek egy amúgy közismert történetet:
Nyárádszereda nem nagy város, mégis híres lett az utóbbi években, köszönhetően a helyi önkormányzat és az ortodox egyház közötti konfliktusnak. Létezik ugyanis egy restituciós törvény, ami - hasonlóan az oktatási törvényhez - olyan amilyen, de azért kimondja, hogy az elkobzott ingatlanokat vissza kell szolgáltatni eredeti tulajdonosaiknak. Erre hivatkozva kért vissza az ortodox egyház egy területet a város központjában. A helybeliek mind tudják, hogy az ortodoxoknak ott telkül soha nem volt, ezért az önkormányzat a kérést nem teljesítette. Mit tett erre az ortodox egyház: pert indított, s azt meg is nyert. Az önkormányzat ennek ellenére ellenállt, s akkor jött a prefektus, aki beadta a mattot: pert indított a helyi képviselők ellen, akik azzal szembesültek, hogy ha nem hajtják végre a bíróság ítéletét, akkor annyi kártérítést kell fizessenek, hogy arra rámegy még az unokáik gatyája is. Itt vége is lett az ellenállásnak, a képviselőtestület meghozta azt a határozatot, amire a törvény, illetve a bíróság kötelezte őket. Tehát: nem meddő kérlelés, nem kormányhatározat, hanem bíróság, per, végrehajtó. Ez tehát az út egy jogállamban, ezt kell követni az orvosi egyetem esetében is.(Azért azt sietek leszögezni, hogy példám az eljárás módjáról szól, s téved az, aki azt a következtetést vonja le belőle, hogy egyetértek azzal, hogy Nyárádszereda központjában az ortodox egyháznak telke legyen.)
Azt már tisztáztam, hogy az új kart létrehozó kormányhatározat törvényessége kétséges, illetve egyértelműen nem oldotta meg az egyetemen fennálló ex-lex állapotot. Fennebb azt is kifejtettem részletesen, hogy még bár azt sem lehet elmondani róla, hogy új helyzetet teremtett, hisz általa csak egyel több vegyes kar lett az egyetemen, nem jött létre önálló magyar nyelvű struktúra. Következésképpen legokosabb úgy kezelni, mintha nem is létezne, kár a magyar oktatóknak és diákoknak bármiféle energiát ölni abba, hogy az beinduljon. Mondom ez azért is, mert mikor ezeket a sorokat írom, akkor mindenfele azt lehet olvasni/hallani, hogy a hamarosan hivatalba lépő kormány meg akarja szüntetni az új kart, ami ilyen meg olyan nagy gazemberség, tiltakozni kell ellene. Egyrészt igen valószínűtlen, hogy az új kormány meglépi ezt a lépést (hisz az egyetem sovén vezetősége sokkal kifinomultabb módszerekkel, jogi csűr-csavarokkal, a törvények sajátos értelmezésével meg egyéb hasonlókkal tudja a kart ellehetetleníteni, úgy hogy ne legyen egyértelmű az eljárás magyarellenes volta), másrészt a magyar oktatás szempontjából ez teljesen lényegtelen. Célul azt kell kitűzni, hogy az egyetem vezetősége tartsa be a törvényt, hozza létre a magyar tanszékekekt, illetve az azokat összefogó magyar tagozatot. Erre pedig jogállami eszközt kell használni: az igazságszolgáltatást.
Az amúgy joggal kárhoztatott oktatási törvény (1/2011) ugyanis tartalmaz jó, használható előírásokat is. A 124. cikkely például kimondja, hogy minden egyetem köteles betartani az érvényes törvényeket, következésképpen nincs kibúvó az orvosi egyetem vezetői számára sem: a törvény 363. cikkelye értelmében egyike a multikulturális egyetemeknek, ahol román és magyar nyelven folyik az oktatás. Ha multikulturális egyetem, akkor azon kötelező (135. cikkely) létrehozni a magyar tagozatot, saját szabályzattal, melyet a tagozat oktatói fogadnak el (tehát a magyar tagozat belügyeibe a román oktatók elvileg nem szólhatnak bele). Ezt nem egyszer majd (a távoli jövőben) kell megtenni, hanem a törvény életbelépését követő hat hónapon belül (364. cikkely). Ha pedig valami nem így történik, akkor a tanügy-minisztérium kötelessége közbelépni és rendet tenni (125. cikkely). Ilyen téren igen erős jogosítványai vannak, leválthatja a rektort, illetve időlegesen vagy véglegesen csökkentheti, vagy meg is szüntetheti az egyetem finanszírozását. Jogos a kérdés, hogy zavaros helyzetet teremtő kormányhatározat meghozatala helyett miért nem ezt az utat követte a kormány, illetve miért nem ezt szorgalmazta a mérleg nyelvének szerepében tetszelgő RMDSZ, s jó, ha ezt a kérdést sokan felteszik nekik, mert ha a törvény életbe lépését követő hetedik hónap első napján a miniszter asztalára kerül a törvénysértésről szól ó panasz, s tovább is követik a törvényben megadott lehetőségeket, akkor most garantáltan nem itt állnánk. A cél szempontjából azonban az a fontos, hogy ez az út még mindig nyitva van, tehát el kell indulni bár most rajta.
Mielőtt bárki is elszontyolodna, mondván, hogy igen, de az új tanügyminiszter ezt biztos nem fogja megtenni, hisz pont az új kar létrehozása indította azt a folyamatot, ami a kormány bukásához vezetett, van egy jó hírem: nem rajta múlik. A kezdeményezés lehetősége adott bárki érdekelt félnek (125. cikkely, 3. bekezdés), léphetnek tehát a magyar oktatók, magyar diákok, avagy a legilletékesebb: a magyar diákszövetség. A panaszt a minisztérium szintjén szerveződő illetékes bizottsághoz kell benyújtani, s az 3 hónapon belül köteles kivizsgálni a bejelentést, s a vizsgálat eredményéről tájékoztatni a panaszost. A minisztérium pedig a kivizsgálás eredményétől függően szabhatja ki a már említett büntetések valamelyikét.
Jó hír az is, hogy a bizottság is meg a minisztérium is közhivatalnak számít, tehát a közigazgatási bíróságon perelhetőek ha nem végzik a dolgukat, vagy ha döntésükkel a panaszos elégedetlen. Ebben az a jó, hogy az eljárás igen olcsón, s az egyéb ügyekhez képest viszonylag gyorsan lefolytatható.
Adott tehát a mód, ahogyan ki lehet mozdítani a holtpontról a magyar tagozat ügyét Marosvásárhelyen, nem kell más hozzá, csak akarat, illetve egy minimális jogi képzettséggel rendelkező személy, aki a közvetlen érintettek (tanárok, diákok) mellé áll és segít nekik megírni a panaszt, illetve ha szükség lesz rá (valószínűleg lesz), akkor a keresetet is, majd követi a per lefolyását. Nem ördöngösség, hozzá kell látni.
Politikai téren pedig tovább kell lépni, s az oktatási törvény módosítását kell kezdeményezni, azt a célt kitűzve, hogy az tartalmazza explicit módon azt, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató önálló állami egyetemeket is létre lehet hozni. (Mondanám ez úgy is, hogy kötelező ilyeneket létrehozni, elvégre adófizető polgárok vagyunk, ez jár nekünk, de ezt talán most hagyjuk.) A magyar egyetemeket létrehozni pedig úgy kell, hogy megosztani a meglévő "multikuturálisokat", semmiképp nem új egyetemként, mert el kell kerülni azt a csapdát, ami most Vásárhelyen is aktuális, hogy akkor mi lesz a tanulmányaikat megkezdettekkel, illetve hogy az új intézményt akkreditálni kell, ami azzal jár, hogy éveken keresztül más egyetemeken és románul kell államvizsgázzanak a magyar diákok.
Árus Zsolt