Megbukott a kormány és vele együtt az RMDSZ is. Tudom, sok – a tulipánosok politikájától megcsömörlött – ember kárörömmel figyeli az eseményeket, és leplezetlen elégtétellel állapítja meg, hogy végre eljött a bûnhõdés napja. Merthogy nagy a pillanatnyi veszteség, fõleg most, választások elõtt, amikor a szövetség jelentõs kampánypénzre számított a csordogáló közpénzekbõl, és a két másik rivális párt szorításában nehéz lesz ellenzékként „hitelesen” ígérgetni. Véleményem szerint, még az is lehet, hogy az RMDSZ éppen így kerülte el a szégyenteljes lebõgést, hogy kormánypártként nem teljesíti azt a bizonyos parlamenti bejutási küszöböt az eljövendõ választásokon. Ellenzékként pedig ugyebár már más a történet. Ezen túl azonban az igazi veszteség az, hogy a kormányzati gépezetben dolgozó magyarok százai veszítik el állásukat és befolyásukat. Nem kár értük – mondják sokan –, úgyis többnyire csak a saját karrierjüket egyengették, nem a magyarság érdekei vezérelték õket, s pénzt is csak a talpnyaló körüknek osztogattak, azt is úgy, hogy nagy részét visszakapják zsebükbe.
Egyértelmû, hogy jogos a káröröm, hiszen az RMDSZ kiskirálykodása már olyan szinteket ütött meg, hogy az nemcsak a jó ízlést, a józan ész határát, de a tisztesség fogalmát is messze meghaladta. Majdhogynem élet és halál urai voltak, akik eldöntötték, kik érdemlik meg a szabad lélegzés jogát, és kik nem. Mindezt olyan erdélyi magyarok fölött gyakorolták, akiknek képviseletére felesküdtek, s kiknek a pénzét önkényesen arra fordították, amire akarták. A jogos kritikák és számonkérések ellenére pökhendien fölényeskedve sosem számoltak el semmirõl. Nekik nem kellett, de másnak mindenkinek igen.
Ez a bukfenc és ennek a következményei kellene meghozzák azt a felismerést, miszerint a kormánypártiság lényegében nem jelent semmit, mégha ilyen hosszú idejû is. A nemcsak Romániában, hanem Európa-szerte erõsödõ nacionalizmus, az országban a fokozódó magyargyûlölet, a begyûrûzõdött gazdasági válság olyan hatásvadász lépésekre kényszeríthet egy-egy új kormányt – lásd a bizalmatlansági indítványban felhozott MOGYE-ügy –, amelyek egyértelmûen eltörülnek minden úgynevezett sikeres kislépést (hogy stílszerû maradjak az RMDSZ politikájával). Az „elért eredmények” nagyon könnyen és nagyon gyorsan veszélybe kerülhetnek, amennyiben a román politikai érdekek úgy kívánják. Murphy törvénye szerint, ha valami elromolhat, akkor az el is romlik, s ez igaz a kapcsolatokra is. Egyszer s mindenkorra megvilágosodhatnánk végre, s visszavonhatatlanul elismerhetnénk, hogy számunkra nincs más biztos út, mint az autonómia. Ez a biztos jövõ, nem a hajbókoló kormánypártiság, nem a hatalomelvû kamarilla-politika. A szabadságért mindig áldozatot kellett hozni, sosem adták ingyen. Az az elgondolás miszerint a jó barátság meghozza a várt eredményt az csupáncsak tévhit, fõleg annak a történelmi ténynek a tudatában, hogy a román mindig támadt és támadni is fog, amikor csak teheti, vagy amikor célját már elérte. Ezen a szokásán semmilyen kormánypártiság, semmilyen kebelbarátság nem változtat. Vulpes pilum mutat, non mores. (Suetonius) – Vulpea îsi schimbã pãrul, dar nãravul ba. – A róka megváltoztatja a szõrét, de nem a természetét.
E szállóigének a jegyében kellene elgondolkodniuk az összefogásról a jelenlegi magyar politikai szervezeteknek. Kiváltképpen az RMDSZ-nek kellene ezen ügyködnie, s ne azon, hogy miképpen kerülhet vissza a bársonyszékek birodalmába, de úgy látszik, a szövetség már annyira hatalomfertõzött, hogy még a szánalmas tekintélyvesztése ellenére is reménytelen eset marad.
Ábrahám Imre